1.fejezet

Az eset után Harry nem jelentkezett 3 hónapja. Aznap se mondott egyebet, csak hogy kell a segítségem neki, majd eltűnt, mintha soha ott se lett volna. A mai nap szélsebesen robogok le az iskola lépcsőjén és futok ki a parkolóba, ahol több száz diák ácsorgott az autója mellett a barátaival társalogva. Gyorsan körülnéztem és a sok érdeklődő szempár közül, akik engem figyeltek, kiválasztottam egyet, ami a parkoló legtávolabbi pontján volt. Kék szemeihez szőke haj társult és vékony alak. Arca ovális és a vonásai lágyak. Ahogy közelebb mentem a ledöbbent lányhoz, észrevettem az újonnan szerzett műszempilláját és a szépen manikűrözött körmeit, amiken most színes, apró virágok díszelegtek. Mikor már csak pár lépés hiányzott, ő jött közelebb és vékony kezét finoman a vállamra tette.
-Minden rendben? -kérdezte elbizonytalanodva.
-Igen, de beszélnünk kell -jelentettem ki határozottan és az iskola felé biccentettem jelezve, hogy nem kívánom mások orrára kötni a dolgot, szóval menjünk és keressünk egy helyet, ahol nem hallgathatnak ki.
-Figyelj Han, nem lehetne később? -hangja nyugtalanul csengett és bár nem tudta miről van szó, de összenevetett valamin a társasággal, akikkel eddig beszélgetett.
-Attól tartok, hogy nem várhat -Harryre gondoltam és a dologra, amit Rose mondott. Pár nappal ezelőttig nem tudtam semmiről és így legalább nyugodt voltam. Habár most se tudok sokkal többet hiszen nem tudom, hogy a fiú, aki segítséget kért tőlem, halott-e vagy sem.

-Nézd, én most nem érek rá, szóval...

-Elég legyen! - fakadtam ki - Elegem van abból, hogy az első nap óta mindig próbálsz lerázni és nem vagy hajlandó megválaszolni egy fontos kérdésemet se Harryvel kapcsolatban!

A körülöttünk állók mind elnémultak, ahogy meghallották a göndörke nevét a számból és mozdulni se mertek, csak várták Rosalie reakcióját a kitörésemre.

-Mondtam, hogy ez nem olyan dolog, amiről bárki szívesen beszélne ebben a városban. Főleg nem én, aki alig ismerte. Ha annyira érdekel téged, kérdezz csak meg mást. Például őt. - mutatott Eva felé, aki a parkoló másik végében beszélgetett egy sráccal. Látszólag elég komoly párbeszéd folyhatott közöttük, mert Eva viselkedése megváltozott és a mosolygós lány hirtelen zavart és dühös arckifejezést öltött magára, ahogy karba font kézzel meredt az előtte állóra, aki gúnyosan megsimította az arcát és vigyorogva ott hagyta.

-Mert valószínűleg ő sokkal segítőkészebb lenne velem, ugye? - meredtem rá a szőkeségre magam előtt. - Hát akkor inkább kihagyom, kösz.

Ahogy egy szó és pillantás nélkül otthagytam, mintha a nevemet kiáltotta volna, de mit sem törődve vele elindultam a hazavezető úton. Szerencsére nem volt túl messze, ezért hálát adtam az anyám e döntéséért. Mikor befordultam a kocsifelhajtóra, a szobám ablakában egy ismerős arcot pillantottam meg. Idegesen besiettem a házba és felfutottam a lépcsőfokokon, hogy aztán a szobámba érve rámorduljak a tesómra.

-Te meg mi a francot keresel a szobámban?

-Ki az a Harry? - kérdezte vigyorogva.

-Hogy mi? - pillantottam zavartan a naplómra, ami mögötte hevert az ágyamon - Te beleolvastál? - keltem ki magamból.

-Talán. De kit izgat? Anya vajon mit szól majd hozzá? - utalt anyám szigorú nevelési módszerére, miszerint míg iskolába járunk, nem járhatunk senkivel, nehogy elvonja a figyelmünket.

-Semmi köze hozzá, mint ahogy neked sincs. És most kotródj kifele innen! - kiáltottam rá, mire idegesítően lassan és tenyérbemászóan vigyorogva sétált ki. Éppen átlépte a küszöbömet, mire gyorsan rácsaptam az ajtómat és végigterültem az ágyamon. Hamar álomba merültem a kimerítő napom után, és mintha benne egy ismerősen mély és rekedt hang a nevemet suttogta volna.

.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el az alvásommal, de mire felkeltem, már sötétség honolt a szobában. Próbáltam megfordulni, de egy hideg testbe ütköztem.

-Mi a... - kezdtem, aztán meghallottam az idegesítő hangszínét.

-Na mi az, szépségem? Jól aludtál?

-Mit keresel itt már megint?! És ne nevezz a szépségednek! Menj már innen! - próbáltam lerúgni magam mellől, de mintha meg se érezte volna, feküdt tovább mellettem.

-Mi a probléma? Le se tagadtad, hogy együtt vagyunk, szóval mertem gondolni, hogy szeretnéd, ha ez lenne a helyzet.

-Te megzakkantál. Minden bizonnyal valami megsérülhetett a kis fejecskédben, mikor a pár hónapja leugrottál az ablakból. - mondtam gúnyolódva, mire szórakozottan felnevetett és rám nézett.

-Ó, nem hiszem, hogy bármi meg tudott volna sérülni benne.És amúgy sem ugrottam le.

-De igen, láttam. - bizonygattam az igazamat, mert láttam, amit láttam és nem bírtam elviselni, ha valaki hülyének néz. És a sejtéseim szerint Harry éppen ezt teszi. - Miért vagy itt?

-Mondtam már. Segítesz nekem. - komolyodott el és elkezdte szuggerálni a mennyezetet.

-Tessék? Én egy szóval sem mondtam, hogy segítek neked. - döbbentem le teljesen a beképzelt stílusán.

-Nézd. Szükségem van rád - nagyot sóhajtva felém fordult az ágyon - és ezt teljesen komolyan mondom. Nézd, lehet, hogy neked ez az egész nagyon furcsa és tele vagy kérdésekkel. És esküszöm, hogy mindre válaszolni is fogok hamarosan, de még nem jött el az ideje. Először segíts nekem. Csak te tudsz, senki más. Kérlek.

Hosszasan néztünk egymás szemébe és közben végig azon gondolkoztam, hogy segítsek-e neki. Meglehet, hogy szüksége van rám valamilyen elfuserált módon, de nem ismerem őt és nem biztos, hogy valaha is meg akarom őt ismerni. Mindazonáltal mikor ránéztem, kíváncsiság lett úrrá rajtam iránta, mert valami nem stimmelt vele. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi, de végül győzött a tudni akarás, hogy megtudjam a válaszokat a kérdéseimre. Elfordultam Harrytől az ablak felé, és kinézve láttam a sötét erdőt, ahol a fák lombjai hajladoztak a hűs szellő alatt. Rossz érzésem támadt az emlék hatásától, hogy a mögöttem lévő srácot titkok övezik és képes csak úgy eltűnni a semmibe. Ráadásul ha ez még nem lenne elég, a környezetemben mindenki kiborult attól, hogy első nap a helyére ültem és azt mondták, hogy halott. De ugye a bizonyítékok ellent mondanak a szavaiknak, mellesleg most is mögöttem várakozik a válaszomra, ezért egyértelmű, hogy valami tréfáról lehet szó a többiek részéről és Harry valójában csak lóg a suliból. Vagy valami ilyesmi.

-Hannah... - kezdte suttogva mögöttem.

-Rendben. Segítek neked. - vágtam rá gyorsan, majd tágra nyílt szemmel meredtem magam elé. Gondolkozás nélkül egyeztem bele, de félő, hogy át kellett volna gondolnom a dolgokat.

-Mi a sz... - döbbent meg Harry, majd összeszedte magát és úgy folytatta  Vagyis khm... köszönöm. Meghálálom majd. Esküszöm. 

-Te ezt nem fogod tudni soha. -néztem rá gúnyosan az igyekezete miatt.

-Te azt csak hiszed, szépségem. - nézett rám és egy kacsintás kíséretében és az ablakhoz sétált, majd felállt a párkányra. - Csak hiszed. - mosolyogva tűnt el ismét a sötétségben.