Rosewood egy viszonylag csendes kisváros az Egyesült Államokban. Az ott élő emberek nem az összetartásról és kedvességről, inkább a balhékról és titkokról híresek. Ám nem volt ez mindig így.
.
-Hannah gyere már, indulnunk kell! -a kocsiból kiabált ki anyám. Felkaptam az utolsó dobozt: az utolsó dobozt, amiben a bizonyítékok vannak, hogy egykor abban a házban laktunk. Egy gyors pillantást vetettem a nappaliban terpeszkedő kandallóra, ami mellett oly sok időt töltöttem olvasással, zenehallgatással vagy csak melegedéssel. Őszintén szólva...utáltam itt élni. A szomszédok egytől-egyig gőgösek voltak, az iskola pedig szennyezett volt a ribancoktól és beképzelt srácoktól. Nem mondanám, hogy én voltam a piszkálódásuk célpontja, de alaposan meggyűlt velük a bajom nap mint nap.
Az autó ablakán kinézve csodálom a tavaszi napsütést és a virágzó fákat. Anyám gondolata -miszerint tavasszal kezdeni az iskolát jó buli- , kicsit problémás. Nem különösebben érdekel, hogy egyedül leszek, hiszen azt már megszoktam. Én inkább az a magamnak való lány vagyok, aki a dolgait saját maga intézi el segítség nélkül és nem szívesen elegyedik szóba másokkal. Inkább a szüleimnek jelent megrázkódtatást, hogy a gyereküknek nincsenek barátai. Illetve csak az egyiknek nincs. Van egy hiperaktív, könnyen barátkozós öcsém is, de őt háziállatként tartom nyilván. Valamikor még közel álltunk egymáshoz, de amióta gimis lettem elzárkóztam a külvilágtól, míg ő tovább játszotta az agyát az általánosban. Persze, normális is tud lenni a maga módján.
-Megérkeztünk! -fordult hátra az ülésén anya. Rámosolygott a csupa kedv öcsémre, de rám nem. Rólam már szerintem lemondott, mióta mindent a fejéhez vágtam még múlt éjszaka, egy veszekedésünk után. Szemet forgatva nyitottam ki az autó hátsó ajtaját, hogy kiszállhassak, de az öcsém ezt is alig bírta kivárni. Szélsebesen kipattant a kocsiból és már be is rohant a régies, nagy, új házunkba. Már én is mentem volna be, de anyám megállított és a kezembe nyomott egy jókora dobozt. Míg befelé sétáltam, gyorsan körbenéztem az utcában. Frissen nyírt, zöld pázsit a házak és az úttest között. Néhol voltak kerti törpék és apró kerítések. Az utca képe elillant, ahogy beléptem az óriási faajtón és az előcsarnok terébe értem. A fehér márványpadló csillogott a tisztaságtól és tökéletes összhangban volt a fal sötétzöld színével. Az ajtóval szemben egy hosszú, aranykorlátos lépcső állt, kétoldalt pedig a nappali és a konyha. Az étkező egybenyílik a nappalival, így igazán nyitott terünk van. Hallottam, hogy az anyám is bejött az ajtón.
-Ezzel a házzal hanyadik századi, előkelő nőnek képzeled magad? Tizenkilencedik vagy huszadik? -kérdezem morogva.
-Hannah... -szól figyelmeztetően -vidd fel a dobozokat a szobádba!
Válaszra sem méltatva mentem fel a lépcsőn és nyitottam ki egy találomra kiválasztott ajtót. Odabent sötétbarna ruhásszekrény és egy nagy tükör állt. Kicsit közelebb mentem és megigazítottam hajamat, mikor egy fiúarcot pillantottam meg. Aprót sikítva fordultam a göndörhöz, aki a dobozból vette ki a naplómat.
-Nem vagy te ehhez már nagy? -kérdezte egy félmosollyal ajkán.
-Te ki a szar vagy? És mégis miért turkálsz a dolgaim között? Tedd le azonnal! -parancsoltam rá idegesen.
-Bocs, de ez az én szobám. -jelentette ki magabiztosan, majd visszadobta a kis lakattal ellátott naplómat a dobozba. -Szóval, akár én is kérdezhetném, hogy mit keresel a szobámba.
-Na ide figyelj: nem tudom, hogy tényleg itt laktál-e ezelőtt, de most már mi vagyunk itt. Megvettük a házat, úgyhogy akár el is mehetnél! -szűrtem a fogaim közül. Valamit motyogott arról, hogy a szülei felelőtlenek voltak a házzal kapcsolatban, majd az ablakhoz ment és kinyitotta. Felállt a párkányra és a válla felett még visszanézett.
-Amúgy Harry vagyok. -villantott egy mosolyt, majd leugrott. Ijedten siettem az ablakhoz és néztem ki rajta, de már nem láttam. Mikor magamhoz tértem, idegesen csuktam be és dőltem le az ágyra.
.
Hétfő reggel a kamaszok arra várnak, hogy a suli elégjen, de mivel ez nem történik meg, képtelenek bemenni.
Próbálkoztam már mindennel: szimulálással, elalvással, könyörgéssel, egyebekkel; de az anyám már olyan jól kiismerte magát rajtam, hogy ezek már nem lepik meg, sőt, szó szerint kirángat az ágyból a lábaimnál fogva. Ilyenkor az sem segít, ha tényleg beteg vagyok. Ígyis-úgyis eléri, hogy be tudjak.menni.
Ez a hétfői nap viszont a legrosszabb volt. Korán reggel anyám a nyakamba zúdított egy kancsó vizet, hogy mindenképpen felkeljek. Elázott takaróval, párnával, pizsamával és hajjal nem igazán tudtam mit kezdeni, szóval kénytelen voltam felkelni. Az aznapi fekete csőfarmeremet, szürke toppomat és kapucnis pulcsimat magamhoz véve indultam el a fürdőszobába. Gyorsan megszárítkoztam és felöltöztem. A szobámba visszaérve egy nem várt, kellemetlen meglepetést találtam az ágyon.
-Te már megint mi a fészkes, büdös picsát keresel itt? -keltem ki magamból. Válasz helyett csak lustán rám mosolygott. Az egész ágyon elterült, tarkójánál összekulcsolta kezeit.
-Hannah, indulnunk kell! -kiabált fel a földszintről anyám.
-Takarodj el innen! -suttogtam fenyegetően Harry zöld íriszeibe.
-Inkább megvárlak. -kacsintott.
-Argh. -morogtam idegesen, majd faképnél hagytam és követtem a kocsiba az ideges anyámat. A Rosewoodi Gimnázium sokkal nagyobb, mint az előző iskolám. A parkolóban gazdag szülők gyerekei ácsorogtak a menő kocsijuk mellett és beszélgettek. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, de muszáj voltam bemenni oda és végig szenvedni az egész napot ahhoz, hogy ne legyek később egy analfabéta munkanélküli. Már éppen kinyitottam volna a kocsiajtót, amikor anyám megállított.
-Hé, Hannah nézd, mit találtam este az egyik nálunk hagyott szekrényben. -mutatott fel egy ezüst nyakláncot egy papírrepülő medállal. -Gondoltam, neked tetszhet. Már régóta ott van az a bútor és az ingatlanos azt mondta, hogy nem jöttek vissza semmiért.
-Kösz, anya. -mondtam lassan majd kivettem a kezéből a láncot és a zsebembe rakva kiszálltam a kocsiból. Ahogy elsétáltam a népszerűnek tűnő diákok között az iskoláig, egyre több kíváncsi szempár középpontja lettem. Az épületbe érve enyhén megrémített a hatalmas aula és az ott figyelő portás. Idegesen rágózva noszogatta beljebb az embereket. Tudom, velem is ezt csinálta. Ahogy a diákforgatag beljebb sodort, rálátásom nyílt a széles, hosszú folyosóra, aminek két oldalán egy szekrénysor nyúlt el. Éppen körülnéztem, hogy merre lehet a titkárság, amikor nekem jött valaki és a lendülettől elestem.
-Nem tudsz jobban odafigyelni, barom? -kiabált rám egy agresszív szöszi, akire szúrósan ránéztem.
-Jajj bocsi, azt hittem, hogy már megint valami szerencsétlen kocka jött nekem direkt. -nyújtott kezet, hogy felsegítsen, amit örömmel elfogadtam -Amúgy Rosalie vagyok, de hívj csak Rose-nak. Új vagy itt? Látom, eléggé megrémít ez a sok ember körülötted. Majd megszokod. -mosolyog rám kedvesen. Tipikusan az a társasági ember, aki szeret beszélni.
-Köszi. Öhm...meg tudnád mondani, hogy hol a titkárság? -kérdeztem meg halkan a lányt, aki láthatólag már másra figyelt.
-Mi? Ja, öhm...persze, miért is ne. -nevetett fel és a karomnál fogva húzott magával a diákforgatagon keresztül.
-Itt is vagyunk. Sok szerencsét a beilleszkedésben! -mosolygott rám, aztán az egyik ismerősével elsétált. Nagy levegőt vettem, bekopogtam és beléptem a titkárságra. A szoba nagyon steril volt, akár egy kórterem. Semmi díszt vagy élénkebb színt nem találtam, csak egy morcos kinézetű, középkorú nőt.
-Segíthetek valamiben?
-Igen..öhm...Hannah Morgan vagyok és a tankönyveimért jöttem. -szóltam halkan. Nem mondanám magam félénknek, de ez a nő még engem is megijesztett. Mikor elnézett rólam, hogy felvegye a kikészített kupacot a könyveimmel és a tantárgyaim, illetve osztálytermeim listájával, fellélegezhettem. A csomagot megkapva siettem ki az irodából. Időközben becsengethettek, mert kiürült a folyosó és én nem tudtam, hogy hová kell mennem. Az osztálytermek számozásával még nem boldogultam el, úgyhogy csak álltam és vártam. Egyszer csak a szőkeség, Rose sietett felém egy távoli teremből.
-Jajj Hannah, hát itt vagy! Nézd, kiderült, hogy osztálytársak leszünk, de a tanár nem tudta, hogy mi lett veled. Jól vagy? Sietnünk kéne órára. -ragadott meg ismét és rángatott a terem felé. Úgy tűnik, hogy ez szokása. A terem előtt elengedett és biztatóan rám mosolygott. -Oké?
-Oké. -sóhajtottam beletörődően, mire kinyitotta az ajtót és belépett.
-Á, üdv, Miss Morgan! -mosolygott rám a fiatal tanár. -Én vagyok az osztályfőnököd.
-Jó napot! -motyogtam megilletődötten, mert zavart a sok idegen szempár, ami engem nézett.
-Kérlek, foglalj helyet. A bemutatkozásodat majd elintézitek szünetben, ha akarjátok. Óra előttre terveztem, csak hát... -nem fejezte be, de tudtam, hogy mit akart mondani. Szép kis kezdés, mondhatom.
-Hé, Hannah! -pisszegett oda Rose a hátsó sorból és maga melletti üres padra mutatott. Gyorsan odasiettem és leültem. Sokan szúrós szemmel fordultak felém, de nem tudtam miért. Az óra folytatódott, a tanár kedves volt, de az osztálytársaimról semmjt nem tudtam meg, ők alig szóltak egy-két szót. Az egésznek a csengő vetett véget. Mr Wright végignézett az osztályán és mosolyogva kiment. Rosalie felállt és felvette a táskáját, majd várakozóan nézett rám. Már én is fel akartam állni, amikor egy dühös fekete hajú, kék szemű lány állt elém.
-Mégis mit képzelsz magadról?
-Ö...hogy mi? Nem értem a problémád. -néztem rá gyanakvóan és felálltam.
-Miért kellett pont ide ülnöd? Ez nem a te helyed! -kiabált rám.
-Aha, oké. -mondtam kézfeltartással. -Neki meg mi baja van? -néztem a körénk gyűlt emberekre.
-Hogy mi a bajom? Az a bajom te picsa, hogy az én... -sikította hisztérikusan.
-Fejezd ezt be Eva, ennek semmi értelme! Nem fog visszajönni, ezt te is tudod és el kell fogadnod! -mondta nyugodtan, de határozottan Rose. Még mielőtt az őrülten kiabáló lány bármit válaszolhatott volna neki, a szöszi karon ragadott és kedvesen a szemembe nézett. -Gyere, menjünk ki a folyosóra egy kicsit. -súgta oda. Helyeslően bólintottam és hagytam, hogy megint húzzon maga után. Mikor becsuktuk magunk után az ajtót, nagyot sóhajtva dőlt neki az egyik szekrénynek.
-Ez mi volt? Figyelj, én azt hittem, hogy ez egy viszonylag normális suli, de arról nem volt szó, hogy kis híján megtépnek! -fakadtam ki értetlenül, mire Rose idegesen a hajába túrt és rám tekintett.
-Neked se lenne könnyű, ha a volt barátod helyére ült volna valaki! -förmedt rám, aztán a felindultság helyére szomorúság költözött. -Bocs, tényleg. Csak senkinek nem könnyű, ha gyászolnia kell egy barátot, oké? Mindannyiunknak nehéz volt, de természetesen Evának volt a legnehezebb. Az a szarházi fontos volt nekünk, érted? -nézett rám a tágra nyílt zöld szemeivel.
-Gondolom. -mormogom, miközben lecsúszok a szekrény aljához és felhúzom a lábaimat. -Na és hogy halt meg?
-Meg...megölték...csak meggyilkolták Harryt, érted? -nézett le rám szomorúan.
-Harry? -kérdeztem ijedten.
-Igen, Harry...Harry Styles.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése