Hangos csattanással ütközött a bejárati ajtó a fallal, ahogy berontottam iskola után a házba. Anyám e pillanatban nem volt itthon, de nem különösebben érdekelt, most más dolgom volt. Sebesen vágtattam fel az emeleti szobába, ahol reggel még ott volt az a titokzatos, ismeretlen személy. Most meg: semmi. Nem tudom, hova tűnhetett, de megnyugvást hozott számomra az a tény, hogy nincs itt. És amúgy is. Hol lehet? Hol lehet egy halott ember? Hogy tűnhet el, utána bukkanhat fel? A másik kérdés, ami felmerült bennem az az, hogy ez vajon nem csak egy tréfa az "új diák" számára? Egy halott fiú, akinek a szobája immáron az enyém. Egy halott fiú, akinek a barátnője...a VOLT barátnője rám támadott, mert a srác helyére ültem. És a halott fiú, akinek a nyaklánca a zsebemben lapul. De hol a fiú? Egy sóhajjal az ágyam végébe dobtam a sulitáskámat és végigterültem a hideg takarómon. Elővettem és az ujjaim között forgattam a hideg láncot, tanulmányoztam az alakját, méretét, színét. Egyszóval mindent, hátha többet tudhagúnyosan, makkor nyugodtam, azza a dolgokról. Mint amennyire számítani lehetett rá, egy élettelen, láncon nyugvó papírrepülő-medál semmit nem árult el sem az állítólagos halott Harry-ről, sem a többi kérdésem válaszáról. Ajtócsapódás hangjára figyeltem fel, ami egyet jelentett a munkából hazatérő anyámmal és a suliban végző testvéremmel. Egy morgás kíséretében fordultam a fal felé és csuktam le szemhéjamat. Talán az alvás segít.
.
Vérfagyasztó hidegre ébredtem fel és a szobában az éjszaka sötétsége honolt. Kómás fejjel ültem, majd álltam fel és az ablak felé csoszogtam. A sötétbe a hold fénye keveredett és megvilágított egy zöld szempárt a ház melletti erdő szélénél. Hirtelen jött döbbenetemet a kíváncsiság váltotta fel és jobban szemügyre vettem az alakot a göndör fürtökkel. Harry Styles. Sietősen rohantam ki a szobámból, le a lépcsőn azzal a céllal, hogy elkapom és beszélek vele. Útközben felvettem a fekete bőrdzsekimet, ami lehűlt legutóbbi viselése óta. A bejárati ajtót kinyitva megcsapott a hideg, éjszakai levegő. Még utoljára visszanéztem a vállam felett a sötét házba, majd kiléptem a szabad ég alá, halkan becsukva a hatalmas faajtót. Sietős, de halk léptekkel indultam el az erdő felé, ahol legutóbb az árnyat láttam, de el kellett keserednem: már nem volt ott. Idegesen rúgtam bele egy fába. Hová tűnhetett? Maximum egy percet vett igénybe az, hogy kijöttem, de úgy tűnik, hogy ez neki épen elég volt ahhoz, hogy elmenjen. Hajamba túrva néztem körbe, majd lemondóan visszasétáltam a házba. Halkan becsuktam a bejárati ajtót és indultam volna fel a szobámba, de egy ismerős, rekedt hang megállásra késztetett. Lassan fordultam a sötét árnyék felé.
.
Vérfagyasztó hidegre ébredtem fel és a szobában az éjszaka sötétsége honolt. Kómás fejjel ültem, majd álltam fel és az ablak felé csoszogtam. A sötétbe a hold fénye keveredett és megvilágított egy zöld szempárt a ház melletti erdő szélénél. Hirtelen jött döbbenetemet a kíváncsiság váltotta fel és jobban szemügyre vettem az alakot a göndör fürtökkel. Harry Styles. Sietősen rohantam ki a szobámból, le a lépcsőn azzal a céllal, hogy elkapom és beszélek vele. Útközben felvettem a fekete bőrdzsekimet, ami lehűlt legutóbbi viselése óta. A bejárati ajtót kinyitva megcsapott a hideg, éjszakai levegő. Még utoljára visszanéztem a vállam felett a sötét házba, majd kiléptem a szabad ég alá, halkan becsukva a hatalmas faajtót. Sietős, de halk léptekkel indultam el az erdő felé, ahol legutóbb az árnyat láttam, de el kellett keserednem: már nem volt ott. Idegesen rúgtam bele egy fába. Hová tűnhetett? Maximum egy percet vett igénybe az, hogy kijöttem, de úgy tűnik, hogy ez neki épen elég volt ahhoz, hogy elmenjen. Hajamba túrva néztem körbe, majd lemondóan visszasétáltam a házba. Halkan becsuktam a bejárati ajtót és indultam volna fel a szobámba, de egy ismerős, rekedt hang megállásra késztetett. Lassan fordultam a sötét árnyék felé.
-Hallasz? Mondd, te süket vagy? -förmedt rám gúnyosan.
-Shh, halkabban...kérlek! -könyörögtem neki, majd az emeletre néztem, ahonnan anyám léptei hallatszódtak.
-Hannah, te vagy az?
Mielőtt válaszoltam volna, ránéztem Harry ferde mosolyára, amitől egy pillanatra megállt a szívem. Ez hülye.
-Igen anya, én. -kiáltottam fel meglepően kedvesen. Talán az anyám is meglepődött rajta, mert síri csend következett. Így telt el egy-két perc, majd szórakozottan visszakiáltott egy "oké"-t. Hangos sóhajjal nyugtáztam a tényt, miszerint anyám visszacsoszogott a szobájába. Csak akkor nyugodtam meg igazán, amikor hallottam becsukódni az ajtót. Mikor ez megtörtént, rekedt hanggal felnevetett mögöttem az a személy, akitől kiráz a hideg. Idegesen fordultam meg és intettem csendre, de nem nagyon törődött velem. Még mindig nevetve megfogta a kezem és ujjait rákulcsolta kézfejemre, úgy húzott maga mögött az emeletre. Gondolom, már tudta az utat, mert egyenesen a szobámba vezetett és halkan becsukta az ajtót, aminek következtében elengedte a kezemet. Jobb volt, mert amíg éreztem az érintését, addig valami ismeretlen okból nyugodt voltam, de közben ijedt is. Számomra megmagyarázhatatlan ez a kettős. Ez nem logikus. Mikor végre felém fordult, észrevettem a félhomályban a széles vigyorát és a játékosan csillogó zöld szemét. Göndör, barna haja kuszán állt, testtartása viszont szép volt. Mintha büszke lenne magára, ami számomra ismeretlen volt. Hogy szeretheti valaki saját magát? Egoista majom. Karba font kézzel, kemény tekintettel néztem rá, amitől mintha egy kicsit lelohadt volna a kedve, de erőt vett magán és még szélesebb lett a vigyora.
-Na jó, nem értem - túrtam bele a hajamban egy lemondó sóhajjal - te meg mitől vagy ilyen jókedvű?
-Miért ne lennék az? Szép az idő, nem esik az eső, látszanak az égbolton a csillagok, sétáltam is egy jót, majd megijesztettelek... -sorolta izgatottan, mint egy kisgyerek.
-Várj, mi? Megijesztettél? -kérdeztem vissza hitetlenkedve.
-Igen. Szóval miért ne lenne jókedvem? -vont vállat mosolyogva, míg én még mindig döbbenten bámultam rá.
-Nem ijesztettél meg! -mondtam határozottan, de valamiért hamisan csengett.
-Nem, mi? -nézett rám gúnyosan és lassan felém indult. Mikor már elég közel ért hozzám ahhoz, hogy megérinthessen - bár nem tette, de az esélye megvolt rá - közel hajolt az arcomhoz és lágyan suttogta azt a négy szót, amitől oly' nagy nyugtalanság kerített hatalmába.
-Segítened kell nekem, Hannah!
